Egy civil
a mûvészek világát sokszor elintézi egy kézlegyintéssel: komolytalan,
felelõtlen, bohém „társaság”. Kevesen fogadják el azt a tényt, hogy a
mûvészet még több áldozattal és lemondással jár, mint a civil pályák
akármelyike. Tanár, mérnök szinte akárki lehet, de ahhoz, hogy énekes, színész
legyél, Istentõl való tehetség kell, amelyet évtizedek kemény munkájával
lehet csak kamatoztatni. Ha egy mûvészrõl elmondható, hogy
vasfegyelemmel, szorgalommal építette fel és élte meg mûvészi karrierjét,
és nem volt „bohém”, „felelõtlen” mûvész, akkor Belani Margitra ez
jellemzõ.
Belani
Margit orvos családban, Máriaradnán született, Arad megyében, ahol életének
elsõ életévét töltötte, majd Kolozsvárra költöztek, és rövid kitérõ
után évtizedek óta Bartha Miklós utcai lakását tartja otthonának.
– A
mûvészi pályára való késztetés jelen volt már a gyerekkorban is?
– Szüleim
zeneszeretõ emberek voltak, társaságban, kirándulásokon sokat énekeltek, hegedûn,
cimbalmon játszottak. Kisgyerekként egyáltalán nem vonzott az éneklés, de
mindent megjegyeztem, és vissza tudtam énekelni. Még most is emlékszem
klasszikus zenerészletekre, népdalokra. Késõbb az iskola énekkarában
énekeltem. Csak tizenévesen határoztam el, hogy énekes leszek. Iskolai
énektanárnõm, Sinkó Emília szép ünnepélyeket rendezett év végén vagy akár
más alkalmakkor. A mi generációnk tíz osztállyal érettségizett, és 16 évesen
azt mondták, túl fiatal a hangom ahhoz, hogy komolyan foglalkozzanak vele. Igy
kerültem a Bolyai Egyetem bölcsészkarára, román nyelv- és irodalom szakra, de
végezni már az egyesített Babes–Bolyai Tudományegyetemen végeztem.
Kedvtelésbõl olasz nyelvórákra is jártam. Úgy gondoltam, késõbb
hasznomra válik az ott szerzett tudás. Diákként a Bolyai Egyetem kórusában
énekeltem. Két zenekara volt akkor a bolyais egyetemistáknak, többször
felkértek, hogy a zenekar kíséretével népdalt énekeljek különbözõ
rendezvényeken. Teljes komolysággal foglalkoztam egyetemi tanulmányaimmal, de
ha énekelni „hívott a kötelesség”, úgy otthagytam az egyetemi elõadásokat,
mintha sohase lettem volna ott... Énekesként figyelembe vettem az opera
irodalmi vonatkozásait, korrajzokat készítettem, ugyanaz idõszak vagy író
mûveit olvastam, tanulmányoztam. Állandóan az volt a szemem elõtt,
hogy kit személyesítek meg, milyen korban játszódik a cselekmény, ki írta a
librettót stb. Az irodalommal való foglalatosság végigkísért énekesként is.
– A
bölcsészkar elvégzése után azonnal felvételizett a zenekonzervatóriumba?
– Alighogy
befejeztem ötéves bölcsészkari tanulmányaimat, felvételizni szerettem volna a
zeneakadémiára, ám nemvárt akadályokba ütköztem. Nem akartak felvételizni
engedni, mivel már volt egy egyetemi diplomám. Elkezdõdött a felvételi
vizsga, és Major Ferenc, az akkori dékán azt mondta, Bukarestbõl nem
engedélyezik, hogy felvételizzek. Egy jóakaratú ismerõs azt tanácsolta,
kérjem meg a felvételi bizottságot, hogy versenyen kívül hallgassanak meg. Igy
is történt, Lucia Stanescu, a felvételi bizottság tagja nagyon meg volt
elégedve a hangommal. Másnap felmentem a rektorátusra, és megkérdeztem, hogy
most már felvesznek vagy sem? Szász Árpád és Bretter György – akik tanáraim
voltak a bölcsészkaron is – és D’Andrée mester azt tanácsolták, hogy utazzam
Bukarestbe, és ott próbáljak intézkedni. Elmentem Bukarestbe, eléggé meg voltam
illetõdve, hisz olyan fiatal voltam, és még soha semmit nem intéztem el
egymagam. Bejutottam a tanügyminisztériumba, ahol egy kolozsvári származású
Rosca nevû professzorral beszéltem elõször. Kérdezte, hoztam valami
kottát, mert meg fognak hallgatni a bukaresti konzervatórium tanárai. Másnapra
összehívtak egy bizottságot, meghallgattak, és ennek eredményeképp
engedélyezték, hogy felvételizzem a kolozsvári konzervatóriumba. Mondták, menjek
haza nyugodtan Kolozsvárra, mert, miután a tanügyminiszter aláírja az okmányt,
elküldik postán. Erre én azt válaszoltam, hogy várok, és személyesen viszem el
a minisztériumi engedélyt. Hogy ne teljen hiába az idõ, beültem egy
könyvtárba, és olvastam. Délben megkaptam az engedélyt, és az elsõ
vonattal visszautaztam Kolozsvárra. Olyan szerencsém volt, hogy a felvételi
idõszak utolsó napján érkeztem haza. Major dékán úr azt mondta, összehív
egy külön bizottságot tíz órára, és akkor egyszerre vizsgázzam az összes
felvételi tantárgyból. Ez sem „rettentett el” és vállaltam a megmérettetést.
Igy lettem a kolozsvári zenekonzervatórium diákja.
– Milyen
emlékeket õriz diákkorából?
– Mivel
nem végeztem zeneiskolát, és bölcsészkaros diákként nem sokat törõdtem a
zenei ismereteim elmélyítésével, nagyon sok volt a pótolni valóm:
szolfézsbõl, zenediktálásból. Nagyon kemény diákévek következtek, de a
szorgalmam nem ismert gátat. Emlékszem, az abszolváló zeneelmélet vizsga
elõtti napon Szenik Ilona tanárnõ megmondta, hogy Bach- és Richard
Strauss mûveibõl lesz a prima vista (elsõ látásra való éneklés).
Erre egyik kollégám azt mondta: Ezt kár volt megmondani, mert Margit most
lemegy a könyvtárba, kivesz minden partitúrát, és holnap kívülrõl fogja
fújni az összes mûvet. Két tantárgyat ismertek el: a román nyelvet és a
dialektikus materializmust.
– Kik
voltak az énektanárai?
– Még
bölcsész szakos diákként kezdtem el tanulni Adorján Ilona tanárnõtõl.
Késõbb átiratkoztam Lucia Stanescuhoz. Mivel õ akkor még aktív
énekesnõ volt, nem sok idõt tudott szentelni növendékeinek, így Lya
Hubicnál folytattam tanulmányaimat, és vele is fejeztem be. Többek között Weiss
Ferdinánd (daléneklés), Anatol Chisadji tanszékvezetõ voltak a tanáraim.
Az opera-osztályt felváltva vezette Ionescu Arbore, Ilie Balea. Ekkor
ismerkedtem meg Szinberger Sándorral, Demián Vilmossal és Hary Bélával.
– Mi
történt a konzervatórium elvégzése után?
– Újabb
vargabetû következett, Bukarestben kaptam állást a Hadsereg mûvészeti
együttesénél. Hogy miért választottam Bukarestet? Arra gondoltam, hogy
könnyebben fogok kijutni énekversenyekre, hamarabb felfigyelnek rám, mintha
Kolozsvárt maradnék. Ennek köszönhetõen részt vettem egy Erkel-versenyen.
Mivel Bukarestben nem volt se lakásom, se odavaló személyim, az elsõk
között építettek le. 1970 júliusában kerültem haza: 1971. január 17-tõl
nyugdíjazásomig voltam a kolozsvári magyar opera szólistája.
– Hogyan
startolt a társulatnál?
–
Szinberger mester, az akkori igazgató ismert diákkoromból, de az elsõ
évadban alig foglalkoztattak. Meguntam a tétlenséget, és azt mondtam, ha nincs
rám szükség, elmegyek. Szinberger megkérdezte: Mit énekel? Michaelát szerettem
volna, végül a Bohémélet Mimijét énekeltem. Erre Szinberger azt mondta: Na
látja, ez az a szerep, amit maga ne énekeljen. Erre megkérdeztem, hogy akkor
mit énekeljek? Maga foglalkozott a Tosca címszerepével? – kérdezte Szinberger.
– Foglalkoztam, az igaz, válaszoltam, de mégis, elsõ szerepnek... –
Belani, jöjjön csak, és hozza el a Tosca-kottát. Újra meghallgatott, és nagyon
tetszett neki. Két napra rá gyûlésezett a Mûvészeti Tanács, ott
részleteket kellett énekelnem a Toscából, Vida Viktor volt Scarpia. Igy
debütáltam 1972. február 5-én. Szinberger ezután azt tanácsolta nekem: Maga
csak tanuljon, tanuljon, mert én azt akarom megérni, hogy egy szép napon bejön
hozzám, és azt mondja, mester, én már végigénekeltem minden szerepet, amelyet
az én hangfajomra írtak, és most tûzzünk mûsorra egy Richard
Strauss-operát. Megköszöntem a bátorítást, és igyekeztem megfogadni a jótanácsot.
– Ezután
már gördülékeny volt a karrier?
– A Tosca
után folyamatosan bõvült a repertoárom; Santuzza (Mascagni:
Parasztbecsület), Saffi (Johann Strauss: Cigánybáró), Leonóra (Verdi:
Trubadúr), Amélia (Verdi:Álarcosbál), Cso-cso-szán (Puccini: Pillangókisasszony),
Tatjána (Csajkovszkij: Anyegin), Desdemona (Verdi: Otello), Fenéna (Verdi:
Nabucco) stb. Több mint ötven szerepet tartalmaz a repertoárom.
– Melyik a
kedvenc opera- illetve operettszerepe?
– Kedvenc
operaszerepem Cso-cso-szán volt Puccini Pillangókisasszonyából. A szerepet
önszorgalomból tanultam meg. Szinberger Sándor állította be nekem akkor, amikor
õ már nem volt az opera tagja. Kedvenc operettszerepem Glavari Hanna volt.
–
Kezdõ operaénekeseket eleinte operettekben szoktak foglalkoztatni.
– Sokáig
nem énekeltem operettet. A bölcsészkaron „felvettem” egy akadémikus
magatartást, amely odáig „fajult” nálam, hogy bemeséltem magamnak, a színpadon,
ha lehet, meg se moccanjak, mert nevetségessé válok, és a komolyságom szenved
csorbát. Erre olyasmik kezdtek terjengeni, hogy nem vagyok jó színész, merev
vagyok. Egy alkalommal Sass Szilvia, a kiváló budapesti szoprán egyik
rádiónyilatkozatában azt mondta, hogy egyforma hangsúlyt fektet mind a
vokalitásra, mind a színészi játékra. Annak ellenére, hogy a
mûvésznõt nem ismertem, megváltoztattam addigi álláspontomat, ami az
operettet illeti. Elsõ operettszerepemet önszorgalomból tanultam meg:
Schubert-Berté Három a kislány címû operettjébõl Grisi Lucia
szerepét. Kedves kolléganõm, Kirkósa Júlia alakította akkoriban ezt a
szerepet, és valamilyen okból fogva nem tudott elmenni egy turnéra. Elmentem
hozzá, és megkértem, mesélje el: hol kell kimenni, bejönni, mit kell csinálni a
színpadon, én hazajöttem és megtanultam. Ezután mentem el az elõadás rendezõjéhez,
Horváth Bélához azzal, hogy tudom a szerepet. Kaptam egy próbát, és utána
elmentem a turnéra. Ezután következtek az operettszerepek: Glavari Hanna
(Lehár: A víg özvegy), Cecilia (Kálmán Imre: Csárdáskirálynõ), Körösházy
Ilona (Lehár: Cigányszerelem), Odette (Kálmán Imre: A bajadér). Kezdtem
megszokni és megszeretni a színpadi játékot, a szövegmondást, a gazdag
dallamvilágot, és otthonosan mozogtam az operettekben is. A Mária
fõhadnagy Antóniája és a Lili
bárónõ Ágotája is kedvesek számomra.
– Melyik
szereppel búcsúzott a kolozsvári közönségtõl?
– Erkel
Bánk bánjából Gertrudist énekeltem; saját elhatározásomból választottam egy
mezzo-szerepet. Akkor a Pillangókisasszonyra nem volt megfelelõ
szereplõgárda.
– Ki a
kedvenc operaszerzõje?
– Szeretem
Verdi muzsikáját, de a Puccini-operák állnak hozzám a legközelebb.
– Van-e
olyan szerep, amelyet nem sikerült elénekelni?
– Verdi
Don Carlosából Erzsébet, az Aida címszerepe és Richard Strauss Elektrájának
címszerepe. Megtanultam ugyan Elektra monológját, de csak részleteket énekeltem
ebbõl az operából. Talán, ha Szinberger nem ment volna el Kolozsvárról,
színre került volna. Sajnos, csak egyetlen Wagner-operában énekeltem, a Rajna
kincse, koncertformában, Hary mester zenei irányításával. Volt tanárnõm,
Lucia Stanescu azon a véleményen volt, hogy az olasz operák közelebb állnak
hozzám, mint a Wagner–Richard Strauss vonal, de én nagyon szívesen énekeltem
volna ezeket a szerepeket is.
– Kik
voltak kedvenc kollégái, karmesterei, rendezõi?
– Két
kollégát említek meg, akik pályám kezdetén segítõkészségrõl tettek
tanúbizonyságot: Kovács Attila és Mester József. Több operában partnereim
voltak, s rajtuk kívül a már elhunyt Szaday Géza és Veress László. A még
élõk közül Mátyás Jenõ, Szilágyi Ferenc, Kontz Gábor, Kriza Ágnes,
Papp Vilma. A karmesterek közül Hary Bélát, Rónai Antalt, Demián Vilmost,
Muresan Vasilét, a román operától Taban mestert említem. Kedvenc
operarendezõm Szinberger Sándor volt: vaskezû, hajlíthatatlan ember,
de kiváló rendezõ. Gáspár Istvánnal kevés alkalom adódott együtt játszani,
A víg özvegyet az õ rendezésében játszottam.
– Milyen
vendégjátékokon vett részt?
– Aktív
énekesként kevés lehetõségem volt külföldön szerepelni. Egy párszor
énekeltem a testvérintézményben. Magyarországon énekeltem Gertrudist, Antóniát,
és nyugdíjasként New Yorkban és Kanadában léptem fel több operataggal – a
Csárdáskirálynõt és operetthangversenyt adtunk elõ.
– Hogyan
érezte magát kolozsvári énekesként?
– Pályám
elején még õriztem a bölcsészkaron megszokott komoly, fegyelmezett
magatartást. Az operához kerülve a kollégák magatartása, a bohém világ
szokatlan volt számomra; egy kicsit úgy éreztem, mintha a gyerekek
felhõtlen vidámságával találkoztam volna újra. Az évek folyamán megszoktam
és megszerettem az itt levõ varázslatos világot, és nyugdíjasként már
hiányzott, ezért szívesen jártam vissza, amikor hívtak. Pályám végén odaadással
követtem fiatal kollégáim karrierjét, így a Daróczi Tamásét is. Kollégáimmal
mindig távolságtartó voltam, de mindenkinek megadtam a neki kijáró tiszteletet.
– Milyen
emlékeket õriz erdélyi vendégszereplései körébõl?
– Szinte
nincs is olyan erdélyi város, ahol ne lennének ismerõseim: iskolai vagy
egyetemi kollégáim, akárhol szerepeltem, megkerestek, elbeszélgettünk.
– Van-e
olyan elv, amely mellett egész pályája során kitartott?
– Nagyon
sok múlik a szerencsén, de ha azt akarod, hogy szerencsés legyél, készülj fel
erre. Évekig tanultam egyes szerepeket, hogy egyszer majd eléneklem õket.
Ez mindig bejött.
– Milyen
mûvészi hitvallást követett a mûvésznõ?
–
Elemistaként hallottam a bibliai történetet Jézusról, aki tálentumokat osztott
ki a tanítványok között, azzal a céllal, hogy aki megsokszorozza, az még kap,
de aki nem törõdik velük, attól visszaveszi. Mély nyomot hagyott bennem,
és úgy éreztem, hogy én is talentumot kaptam, amivel el kell számolnom,
felelõsséggel kell gazdálkodnom vele, mert a tehetséget azért kaptam, hogy
mások javára gyümölcsöztessem, használjam, és másoknak szerezzek örömet vele.
– Milyen
következtetéseket vont le pályája során?
–
Nyugdíjasként sem szakadtam el az operától: szinte mindegyik elõadáson ott
vagyok. Most is énekelek, kedvtelésbõl egy koncert-mûsort állítottam
össze, és bízom abban, hogy lesz alkalmam elénekelni. A színpad mögötti
intrikáktól nem szabadul senki. Visszatekintve azt mondhatom, nagyon gyorsan
telt el a huszonöt színiévad.
Hintós
Diana