Ha
egy mai operaénekessel beszélgetve a
pályaválasztásról kerül szó, többnyire kiderül, hogy már gyerekkoruk óta erre
készültek: zeneiskolába jártak, évek, évtizedek után kerültek egy-egy operaházhoz.
Ám vannak szerencsés véletlenek – vagy véletlen szerencsés? – fordulatok. Thúry
Erzsébet pályájának kezdete a lehetõ legnagyobb mértékben eltér a
szokásostól. Hogy miért? Ma már elképzelhetetlennek tûnik, hogy egy énekes
karrierje úgy kezdõdjön, hogy... szépen fütyült...
– Milyen, zenéhez kötõdõ emlékeket õrzöl gyerekkorodból?
–
Édesanyámtól örököltem zenei képességeimet. Lánykorában meghallgatta õt
Poór Lili, és arra buzdította, hogy képezze a hangját. Sajnos, a nagyszüleim
nem egyeztek bele, és édesanyám vágya, hogy énekesnõ legyen, nem
valósulhatott meg. Nagyon sokat járt színházba, operába, és ez késõbb
nekem is segítségemre vált: a szerepekre készülve édesanyám elmesélte egy-egy
régi színházi emlékét, s mondhatni, beállította nekem a szerepeket. Színházi
kollégáim, a rendezõk többször megkérdezték; Thúry, ki állította be neked
ezt a figurát? Büszkén válaszoltam: az édesanyám. Nyugodtan állíthatom, hogy
édesanyám szeretete, ügybuzgalma nagyban elõsegítette mûvészi pályám
kiteljesedését. Mindig nagyon szerettem énekelni. Ha egy-egy iskolai ünnepségen
szavalnom kellett, én nem szavaltam, hanem elénekeltem a verseket. Pár évig
zongorázni tanultam, de abbahagytam.
– Fiatalasszony koromban nagyon szépen fütyültem. A
második világháború utáni zûrzavaros idõkben a Magyar Népi Szövetség
mûkedvelõ elõadásain léptem fel; egy alkalommal Leviczky Nusi,
aki a Román Operában dolgozott, azt ajánlotta, hogy elvisz D André mesterhez,
az ismert énektanárhoz. Így is történt: a mester meghallgatott és elvállalta,
hogy képezi a hangomat. A fütyülést abba kellett hagynom, mert a kettõ
együtt nem ment. Szorgalmasan jártam az énekórákra, és a hangképzés mellett a
mester által kijelölt szerepeket is tanultam, így Oszkár szerepét Verdi:
Álarcosbál címû operájából, három nyelven: olaszul, románul és magyarul.
Pár év énektanulás után tanárom úgy döntött, hogy most már elindulhatok
“szerencsét próbálni”, mint a mesebeli szegény legény. A Román Opera
versenyvizsgát hirdetett, és a meghallgatás eredményeképpen felvettek szólistának.
A vizsgán ott volt a magyar opera akkori igazgatója, Rónai Antal is. Másnap
reggel egy küldönc levelet hozott, amelyben Rónai mester sürgõsen
hivatott. A megbeszélésen megkérdezte, hogy nem jönnék-e szívesebben a magyar
operához? Mivel nem beszéltem tökéletesen a román nyelvet, beleegyeztem, és a
frissen aláírt szerzõdéssel boldogan siettem D`André mesterhez. A tanárom
megdöbbenéssel vette tudomásul pálfordulásomat. Annak ellenére, hogy az
énekkarba vettek fel, rögtön szerepeket kaptam. Elsõ szerepem a francia
királykisasszony volt Kacsóh Pongrác: János vitéz címû daljátékából.
Magánszorgalomból szerepeket tanultam. Pár év múlva újra jelentkeztem egy
versenyvizsgán, és ekkor kiemeltek szólistának.
– Hogyan folytatódott énekesi karriered?
– A francia királykisasszony után nehéz operaszerep
következett: Gara Mária Erkel: Hunyadi László címû operájából, majd újra
operettszerepek: Valencienne (Lehár Ferenc: A víg özvegy), Adél (Johann
Strauss: A denevér), Rosemarie (Friml: Rosemarie) stb. Felváltva énekeltem az
operairodalom koloratúrszerepeit – amelyeknek bravúros technikája kemény
gyakorlást, állandó tanulást igényelt – az operettszerepekkel, amelyek hangilag
nem voltak annyira igényesek, inkább a színészi játékon volt a hangsúly. A
János vitéz újrarendezésekor Gróf László rám osztotta Iluska szerepét. Ezt
követték: Éduska (Farkas Ferenc: Csinom Palkó), Aphrodité (Gherase Dendrino:
Lysistrate), Juliska (Kálmán Imre: Cigányprímás), Rolla (Szirmai Albert: Mágnás
Miska), Angéla (Lehár Ferenc: Luxemburg grófja), Nagyhercegnõ (Jacobi
Victor: Sybill), Lucy és késõbb Harrisonné (Jacobi: Leányvásár), La
Tangolita (Ábrahám Pál: Bál a Savoyban), Ágnes (Demián Vilmos: Forgóajtó),
Mária Lujza (Kodály: Háry János), Suzanne (Kálmán Imre: Cirkuszhercegnõ),
Leila (Huszka Jenõ: Gül Baba), Grisi (Schubert-Berté: Három a kislány),
Szilvia és késõbb Cecília (Kálmán Imre: Csárdáskirálynõ).
Operaszerepeim közül megemlítem Oszkárt (Verdi: Álarcosbál) és Olympiát
(Offenbach: Hoffmann meséi). Több mint ötven szerepet játszottam el; nem
vetettem meg a kisebb szerepeket sem.
– Van-e olyan kedves emléked, amelyet megosztanál a
közönséggel is?
– Két vidám történetet elevenítek fel: egyszer eltört
a jobb kezem nagy ujja, begipszelték. Rá pár napra Gara Máriát kellett
énekelnem. Gyorsan levágtam a gipszet, és az elõadás elõtt szóltam a
Gara nádort játszó kollégámnak, Mester Józsefnek, hogy az utolsó felvonásban, a
börtön-jelenetben óvatosan bánjon velem, mert el van törve az ujjam. Mester
József az elõadás végére valószínû elfelejtette, hogy mire kértem:
megrántotta a törött ujjamat és odavágott a színpad közepére. A fájdalomtól
csillagokat láttam, de uralkodtam magamon. Sírva énekeltem végig az áriát:
“Imádott jó atyám, hallgasd meg gyermeked...” Az elõadás után a kollégák
gratuláltak: “Thúry, ilyen jó elõadást még nem csináltál, mi volt veled?”
“Ha tudnátok, Mester Jóska elkapta a törött ujjamat.” A másik történet: volt
egy nagyon okos kutyusom, a Bogár, aki szerepelt a Cirkuszhercegnõben.
Andrási Márton kollégám bejön a színpadra hátul a kutyámmal, miközben nekem
bemutatják Mister X-et. A kutya megismert engem a színpadom, egy tapodtat nem
ment tovább, hiába húzta Andrási és kiabálta, hogy: Annabella, az éneklõ
kutya... Minden rosszra számítva, elrejtettem a színpadi ruhámba egy darab
kockacukrot, és odatartottam neki. Erre a kutyám két lábra állt és elkezdett
“köszönni”, mire kitört a taps. Andrási sokáig azzal ugratott: “Te, Thúry, a kutyád nagyobb tapsot kapott,
mint te.”
– Mi volt az a hajtóerõ, amely átsegített az
akadályokon?
– Hamar megtanultam a szerepeket. Sokszor kellett
beugornom egy-egy elõadásba. Szívesen dolgoztam: életkedvem, munkabírásom,
élénkségem folytán sikerült legyõzni az akadályokat. Nagyon szerettem ezt
a pályát. Ha százszor újraszületnék, akkor is énekes lennék. Legnagyobb
elégtételem az volt, amikor a Rosemarie címû operettbe beugrottam a
megbetegedett kolléganõm helyett. Andrási Márton volt az, aki biztosította
az igazgatót, hogy tudom a szerepet, és egyetlen próbával lejátszottam az
elõadást.
– Mi a mûvészi hitvallásod?
– Soha nem tekintettem pusztán kereseti
lehetõségnek az operaházat, nekem szívügyem volt minden elõadás,
amelyen felléptem. Az opera szerelmese voltam. Az én generációm a közönségért
élt. Tiszta szívbõl kívánom a kolozsvári magyar opera jelenlegi tagjainak,
hogy ugyanolyan lelkesedéssel és szeretettel végezzék munkájukat, ahogy mi
tettük, és örömet szerezzenek a közönségnek.
–
Az énektanulás abbamaradt?
–
D’André mester egy pár évig elköltözött Kolozsvárról. Ekkor kezdtem el dolgozni
Suciu Liviával, az opera súgónõjével, aki szintén foglalkozott
hangképzéssel. Sokan jártak hozzá abban az idõben a kollégák közül. Az
évek során minden szerepemet vele dolgoztam ki.
– Melyik volt a legkedvesebb szereped?
– Suzanne a Cirkuszhercegnõbõl, ezzel is
búcsúztam el a kolozsvári közönségtõl. Nagyon szép este volt. A taps
enyhítette a színpadtól való elválás szomorúságát.
– Milyen ember vagy civilben?
– Szerettem segíteni a rászorulókon, szép szóval, jó
tanáccsal. Kislányom már gyerekkorában észre vette, hogy ha valamilyen fájdalma
volt, rátettem a kezem, és a fájdalom csillapodott, vagy el is múlt. Azzal a
gyógyító energiával, amelyet magamban érzek, igyekeztem enyhíteni barátaim,
ismerõseim fájdalmát.
– Kik voltak a partnereid?
– Operabeli partnereim voltak: Vargha László és Sass
László – õk már nincsenek közöttünk – és Szilágyi Ferenc. Az operettekben:
Gáspár István, Horváth László, Veress László, Szeibert István, Szabó György,
Elek Károly, Horváth Béla, Andrási Márton, Mester József, Lázár Jenõ, Szilágyi
Zoltán, Boross István, Borbély Ferenc. Kedvenc kolléganõm Timkó Edit volt,
a turnékon mindig egy szobában laktunk. Lelki barátnõm volt Kriza Ágnes,
akinek nagyon sokat köszönhettem, rengeteget tanultam tõle, és a mai napig
is hiányzik. Halála nagy veszteség volt számomra. Kolléganõim voltak:
Albert Annamária, Horváth Eta, M. Kovács Lenke, Simon Katalin, Puni Júlia,
Trenka Éva, Vancea Erzsébet, Vonica Lucia, Vargha Piroska, Belani Margit, Csoma
Mária, Bucsy Sarolta, László Éva. A karmesterek közül Rónai Antalt, Hary Bélát
és Selmeczy Jánost említem.
– Feleségként, anyaként vállaltad az énekesi
pályát...
– A lányom nevelése betöltötte az életemet.
Igyekeztem mindent megadni neki. Az énekórákra kislányom is elkísért, aki 5-6
évesként türelmesen, szó nélkül ülte végig a tanórát. Zongorázni taníttattam,
ügyesen haladt, de abbahagyta. Minden elõadásomat végignézte édesanyámmal
együtt. Jelenleg férjével és két gyerekével Svédországban él. Nagyon hiányoznak
nekem, de meleg, szeretetteljes kapcsolat van közöttünk a nagy távolság
ellenére. Most vásárolt egy zongorát,
és ha ideje engedi, lejátssza a gyerekkorában tanult “repertoárt”. Nagy öröm ez
nekem. Néha még én is leülök zongorázni barátnõmnél, Bors Ilonkánál, aki a
filharmónia énekkarában énekelt.
– Hogyan élsz nyugdíjas énekesként?
– Etelka húgom és lánya, Annamária pótolják távolban
élõ családomat. Minden héten meglátogatom 100 éves nagynénémet és
unokatestvéremet, Kiss Olgát, és együtt töltünk egy pár órát. Régi barátság
fûz Moldován Máriához és Hajdú Tündéhez is. Fiatal koromtól ügyeltem a jó
fizikai kondícióm megõrzésére: reggel és este tornázom, sétáltatom Lolát,
a kiskutyámat, közben énekelek. Minden nap gyógyteát iszom, amelyet én magam
állítok össze különbözõ gyógynövényekbõl. Fiatal koromtól jógáztam,
ami megerõsítette a szervezetemet, majd áttértem a tibeti öt rítus
gyakorlataira. Étrendem kiegyensúlyozott: kevés húst, sok gyümölcsöt és
zöldséget fogyasztok. A volt operatagokkal is tartom a kapcsolatot: Belani
Margittal látogatjuk egymást, Vonica Luciával a templomban szoktunk találkozni,
Vargha Piroskával levél útján tartom a kapcsolatot. Nem érzem magam soha
egyedül. Most is tele vagyok tervekkel, olvasok, zenét hallgatok. Operába
ritkán járok, egy-egy bemutatóra, a Kriza-gálára el szoktam menni. A szép
emlékek, a közönség szeretete ma is velem él. Sok zeneértõ ismerõsöm
van, és olyan baráti köröm, akik szeretnek, és ragaszkodnak hozzám.