Egy
élet a kolozsvári magyar opera szolgálatában
Beszélgetés
Timkó Edittel
„Egyesek máig sem ismerik el, hogy a
mûfaj: operett, létezik egyáltalán. Akad olyan tudós is, aki az operettet
számûzné a zenetörténet lapjairól, vagy ha ilyen messze nem is menne el,
de mindenesetre az operettet az emberi ízlés botlásának tartja, botlásnak, mely
évszázad óta újra és újra ismétlõdik, de azért még mindig van remény rá,
hogy az emberiség kinövi e tévedését, túlhaladja, és elfelejti. Közben sorra
születnek a halhatatlan melódiák, melyek ha nagy elmélyüléssel, megrendítõ
élménnyel nem is, de mosollyal, ábránddal, zenés gyönyörûséggel
ajándékozzák meg az emberiséget.”
– Gál György Sándor – Somogyi Vilmos:
Operettek könyve –
Timkó
Edit és az operett elválaszthatatlan a kolozsvári operettrajongók számára. Még
ha nem is adatott meg mindannyiunknak, hogy a színpadon lássuk, akkor is
tudjuk, érezzük: nem lehet Kolozsváron operettrõl írni-beszélni anélkül,
hogy Timkó Edit neve ne hangozzék el. Mûvészi pályája harminc színiévadot
számlál, amelybõl huszonkettõt a Kolozsvári Állami Magyar Opera
színpadán töltött el. Hogy milyen volt ez a pálya? Sikert sikerre halmozott. A
kritikák minden alakítását felsõ fokon méltatták. Timkó Editet azonban nem
kápráztatta el a sikersorozat: mindvégig szerényen, becsületesen szolgálta
Thália istenasszonyát. Számára a mûvészet nem a magamutogatást, az
önajnározást jelentette, hanem a mûvészet, és ezen belül a zenés színpad
iránti elkötelezettséget.
Meddig
emlékszik a közönség egy-egy mûvészre? Mi szükséges ahhoz, hogy évek,
avagy évtizedek után is eszünkbe jusson az
az énekes, színész, balettáncos? Ilyen és ehhez hasonló kérdések jutottak
eszembe, amikor a mûvésznõvel elkészítendõ riport támpillérei
körvonalazódtak. Hogyan lehetséges az, hogy mindhárom területen – ének, próza,
tánc – egyedülálló, kiemelkedõ volt? Tehetsége miatt? Minden bizonnyal. A
vájtfülû zenetudorok által sokszor lenézett és alábecsült operett – amely
mellesleg nagy közönségsikernek örvend közel másfél évszázada – volt az a
mûfaj, ahol Timkó Edit mûvésznõ otthon érezte magát, és
tehetségének minden árnyalata érvényesült.
Hogyan
kezdõdött?
Timkó
Edit Nagyváradon született, és gyermekkora is a Pece-parti Párizshoz köti.
Szülei mûvészetpártoló, zeneszeretõ emberek voltak. Színésztársaihoz
hasonlóan õ is a színpad bûvöletében élt gyerekkorától kezdve. Az
Antalffy-féle tánciskolába járt, amely egyik jónevû magán balettiskola
volt Váradon a 30-as években. A második világháború alatt egy pár évig a váradi
(1942-1946), majd az aradi magyar színháznál Jódi Károly igazgatása alatt az
operettársulat (1946-1947) tagja; 1948-ban balettáncosként szerzõdik az
újonnan alakult Kolozsvári Állami Magyar Operához, de elsõ évadjától
kezdve az operettek szubrettszerepeiben lépett fel. Adorján Ilonánál egy évig
képeztette a hangját, balett-tudását Roman Moravskynál tökéletesítette.
Huszonkét
esztendõ a kolozsvári magyar opera színpadán
Ha
valakirõl elmondható, hogy ösztönös mûvész, Timkó Edit minden
bizonnyal az. Ízig-vérig színpadi ember, akinek nem kellett a „fejébe verni” a
színészi mesterséget: elsõ színpadra lépésétõl az utolsóig tökéletes
volt, ez azonban nem jelentett stagnálást, rossz értelemben vett rutinosságot.
Akárhányszor játszott el egy-egy szerepet, soha nem volt sablonos, nem voltak
„bevett”, „bejátszott” gesztusai. Még az olyan operettekben is, amelyek nem
állták ki az idõk sarát – itt az 1950-es Dohányon vett kapitány (Scserbacsov) és az 1951-es Szabad szél (Dunajevszkij) operettekre
gondolok –, kiválónak tartották. Ezután következtek a Lehár-, Kálmán-,
Szirmai-, Huszka-operettek. Soha nem törõdött azzal, hogy valamilyen
„leltárt” készítsen az eljátszott szerepekrõl, energiáját arra fordította,
hogy ha a hónap 30 napjából 28 estén át színpadon volt, minden elõadáson
kivívja a közönség tetszését. A ragaszkodás nem is maradt el, de õ volt a
legjobban meglepve, amikor az egyik ügyelõ elmondta, hogy negyedórás
tapsot kapott, sõt, elég volt bejönnie a színpadra, és máris tapsolt a
közönség. Hogy mi volt sikerének titka? Arra született, hogy színésznõ
legyen, és mosolyt fakasszon. Igyekezett, hogy a színpadi jó hangulat
megmaradjon a kollégák körében is. Játszott Taub János, Harag György, Horváth
Béla rendezésében. Ez utóbbi több operettben is partnere volt. Szabó György, a
a kolozsváriak szeretett Gyuszija is egyedinek, csodálatos partnernõnek
tartotta. A mostani operajárók, akiknek nem volt alkalmuk átélni az operabeli
úgynevezett „aranykor” éveit, hihetetlennek tarthatják munkabírását, hatalmas
repertoárját, örökmozgó, fáradhatatlan egyéniségét. A jelenlegi mostoha
körülmények között, amikor alig 5-6 operett szerepel a repertoáron, és még
gondolni sem lehet új elõadásra, jobbára az anyagiak miatt, a heti 5-6
elõadáson való részvétel immár értelmét vesztett fogalom mind a mostani társulati
tagok, mind a nézõközönség számára. Az akkori teltházas esték hangulata,
zamata már a múlté. De kitörölhetetlen emlék marad mindazok számára, akik
átélték. A rengeteg kolozsvári elõadáshoz számos turné társult. Minden
vendégszereplésen részt vett, és ugyanolyan melegséggel viszonyult Torda,
Aranyosgyéres, Csíkszereda, Udvarhely kevésbé mûértõ közönségéhez,
mint a kolozsvárihoz. Kedves emlékei közé tartozik, amikor a kiváló budapesti
táncoskomikussal, az azóta elhunyt Rátonyi Róberttel szerepelt a Székelyföldön.
Két kiváló tehetség mûvészi egymásra találása volt ez a
vendégjáték-sorozat. Minduntalan felvetõdik a kérdés: miért maradt itt,
Kolozsvárott? Miért nem fogadta el a budapesti meghívásokat? Nem lehet erre más
magyarázatot adni, mint azt, hogy szerette ezt a várost, ezt a patinás
kolozsvári színpadot. Itt élte le életének több mint kétharmadát, és még a
színpad mögötti intrikák sem törték meg munkakedvét. S talán a magánéletében
bekövetkezett tragédiákat is enyhítette a színpad, a zene szeretete.
Jelen
írás célja nem az, hogy könyvelõi pontossággal számoljunk be Timkó Edit
mûvészi pályájáról, kényesen ügyelve arra, nehogy kimaradjon egy
szerep, egy bemutató: már csak azért
sem, mert a mûvésznõ egész emberi lénye idegen ettõl. Sokkal
fontosabb azonban, hogy érzékeltessük azt a szeretetet és tiszteletet, amit
Timkó Edit a színészi pálya, a zene iránt érzett. Nem tett különbséget a
szerepek között, és azt sem tudná pontosan megmondani, hogy melyik a kedvenc
szerepe, hisz mindegyiket szerette. „™rök Stázi”-nak tartják a mai napig, de
ennek a szerepének sem tulajdonított különösebb fontosságot. Hogy mérce volt a
színpadról való távozása után is? Igaz. De egy mûvészt – vallja Timkó Edit
– nem lehet mérni, beskatulyázni, cédulát akasztani rá, hogy „ez vagy te, csodálatos,
tüneményes stb.”. A timkói mûvészi hitvallás nem tûr meg maga körül
korlátokat. Szabad szárnyalás, mûvészi alázat és szolgálat, ez
jellemzõ rá.
Végszó
helyett
Egy sikerekben gazdag színészi pályát tudhat maga mögött a mûvésznõ, amelyre saját elhatározásából tett pontot. Amikor úgy érezte, „nyikorog a szekér”, nyugdíjazását kérte. Színészi vénája még nem apadt el, amikor pályája nyugvópontra jutott. Amikor színházi emlékeirõl faggattam, a mûvésznõ szabadkozott: csak a szép emlékek maradtak meg emlékezetében, a sok virág, a szûnni nem akaró taps, az, hogy nem mehetett végig Kolozsvár utcáin anélkül, hogy ne találkozzon egy-egy ismerõssel, avagy idegen emberek szólították meg kedvesen az utcán, és gratuláltak egyik-másik alakításához. Hogy mi lesz a sorsa egy nyugdíjas színésznõnek? Timkó Edit nem az az ember, aki nincs mit kezdjen idejével. Hûséges olvasó, a szépirodalom elkötelezettje. Passuth László könyveit az író meleg hangú, szeretetteljes ajánlásai teszik érdekesebbé. Volt férje, Darkó László mûvészettörténész révén kapcsolatban állt a kolozsvári mûvésztársadalom legjobbjaival. Zene, irodalom, képzõmûvészet – mindez kitölti érdeklõdési körét. Nem is lehet befejezni másként ezt az írást, csak úgy, ha idézem a mûvésznõt. Arra a kérdésre, hogy mit üzen Kolozsvár operajáró közönségének, a mûvésznõ könnytõl párás szemmel, elszorult torokkal mondta: Szeretném megköszönni a közönségnek a szeretetét, a ragaszkodását, amellyel nem csak aktív színészi pályám alatt halmozott el, hanem nyugdíjasként is. Már rég nem járok színházba, operába, de ma is jólesik, ha az utcán rám köszönnek a kolozsváriak: Kezét csókolom, mûvésznõ...