A színház elõtt elhaladva ismét kinn látom a fekete zászlót, és mint mindig, belém nyilall: Istenem, ki ment el már megint? Aztán nemsokára érkezik a telefonhívás, meghalt Dorián Ilona. Tudtam, hogy beteg, valahogy várható volt ez az eltávozás, most mégis percekig megáll körülöttem minden, próbálom, ha nem is elfogadni, de tudatosítani magamban. Nehezen megy, azt is tudom, miért. Lelkiismeretem miatt, saját gyarlóságom miatt, hiszen mióta készülök meglátogatni õt, de valahogy mindig elmaradt, lelkileg nem tudtam felkészülni rá. Most már róhatom ide a sorokat, semmit sem változtat. Nem is akarom felmenteni magam, egyetlen dolog, amit tehetek, megírni ezt a nekrológot, megírni azt, hogy én még láttam színpadon Dorián Ilona érdemes mûvésznõt, megírni, hogy bûnnek számít a hosszú némaság, amely nyugdíjazása után körülvette. Teljes visszavonultságban élt. Megpróbáltam megérteni, hiszen vannak a léleknek rezdülései, amelyek nagyon mélyen gyökereznek. De tudom, hogy közönségének hiányzott, legendákat meséltek fellépéseirõl. Sorolhatnám szerepeit, de nem hiszem, hogy bármit is változtatna a tényen, hogy egy színész élete és mûvészete a megfoghatatlan, gyönyörû szép pillanatokból áll, amelyek aztán csak az emlékeinkben élnek. Addig, ameddig. Ameddig van ki beszéljen Dorián Ilona Júliájáról, Évájáról, Ilmájáról, aztán már csak a fekete betûk a megsárgult lapokon jelzik, hogy valaki erre járt, és Thália szekerén a fõ helyet foglalta el. Tavaly találkoztam vele utoljára, nagy örömmel vettem tudomásul, hogy megtört a jég, és visszatér a színpadra. Pirandello Így van, ha így tetszik címû darabjában lépett volna fel. El is kezdte a próbákat, biztos vagyok benne, hogy amint megcsapta a rég nem érzett színházi illat, elbódult. Aztán letette a lantot, betegsége hatalmasabb volt. Most már így van, pedig egyáltalán nem is tetszik. Isten nyugtasson, Icuka.